Jól kezdődik az év: sikerült egy új novellát írnom. Ami önmagában íróember részéről nem olyan nagy kunszt, de nekem az elmúlt három évben egyszer sem sikerült. 2007 nyarán afféle alkotói válság lépett fel nálam, hónapokig szinte semmi értékelhető nem került ki a kezem alól. Ez a “szinte semmi” persze relatív, mert havi naplómat a Mozgóba (2008 kivételével) és havi publicisztikámat az Új szóba (2009-ig) azért csak megírtam – az erős visszaesés leginkább a saját teljesítményemhez képest volt mérhető, meg abban, hogy a korábbi könnyed “örömírást” egyfajta erőltetett menet váltotta fel. Mindez persze szorosan összefüggött a kedélyállapotommal.
Az első áttörést a 2007 késő őszén-telén keletkezett haikuk jelentették: meghozták az alkotókedvemet, s 2008-09-10-ben jóval több verset (főleg szonettet) írtam, mint a korábbi években. Egyedül a próza nem ment (pedig voltak érvényes felkéréseim). Illetve ez sem teljesen igaz, mert 2008-ban elkezdtem és 2009-ben befejeztem életem harmadik regényét, azonban ez hiába tartalmaz cirka 80%-ban új szöveget, alapját mégis korábban írt 3 elbeszélésem képezi. Új novellát írni azonban továbbra is képtelen voltam. (Ami az ÉS-ben tavaly megjelent, azt meg a regényem új szövegeiből sikerült “kiszerveznem”.)
Aztán nemrégiben nyitottam egy irodalmi segédblogot és úgy éreztem, valami új irodalmi projektum is dukálna hozzá, így születtek az első mininovellák, amelyeket minimáknak neveztem el, illetve némi fogalmi zavarral éve posztmodern koanoknak is emlegettem őket. (A jelen blogban is olvashatók.) S ahogy a versekhez a haikuk, az igazi novellákhoz talán ezek a szösszenetek vezetnek el.
Kapóra jött, hogy egy zárt körben terjesztendő, most induló folyóirat főszerkesztője keresett meg a múlt évben: az első számba novellát várnának tőlem. Mivel a megadott terjedelem elég kicsi, a határidő pedig elég nagy volt, igent mondtam – de azért bennem volt a frász: vajon sikerül-e. Hát, úgy tűnik, igen.. – és most madarat lehetne velem fogatni.
Alighanem Kajetán macskánknak is folyton sikerélménye lehet, szinte naponta találunk az ajtóban véres tollmaradványokat.
Bevezető a fenti szöveghez komplex blogomból:
Novellát írni kicsit olyan, mint madarat fogni. Csak nehezebb… Észrevétlenül kell Kis térben nagyot rugaszkodni, ugyesen utánakapni a tovarebbenőnek és az utolsó mondattal megmarkolni, mielőtt csúfondárosan csicseregve felszállna a diófa legtetejébe. A macskánk tudja, hogyan kell. Nekem az elmúlt három évben nem sikerült. Na talán most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése