Mutasd meg, hol laksz - és megmondom, ki vagy. Ember és dizájn egymás kiegészítői. A lakni passzív ige - belakni valamit aktívan kell. Belsőépítész, lakberendező). | Ez a weboldal Google keresőoptimalizálás alatt áll. - Honlapoptimalizálás és linképítés a jobb helyzésért!

2011. július 17., vasárnap

Példaképek nélkül

Van fent a neten egy írásom, amelyre ha rábukkanok, mindig okoz kis bosszúságot. Hogy ennek mi a fő oka, azt elég részletesen megírtam naplómban (többek között a címét is megváltoztatták önkényesen),  az „irodalomtörténeti” vonatkozásokkal itt most nem is akarok foglalkozni, csak annyit említek meg: a kis esszé-szerű önvallomás körkérdésekre adott válaszként született – de a kérdések sehol nem szerepelnek az adott folyóirat adott lapszámában, és énnálam sem maradtak fenn – így nem tudni pontosan, mire is reagáltam, s elég zavaróak a szövegben a kérdésre való visszautalások. Annyi következtethető ki, hogy az első kérdés a család és a történelmi múlt, a második pedig a szellemi elődök és példaképek szerepét firtatta. Amit ezzel kapcsolatban 12 éve leírtam, azt ma is érvényesnek gondolom, ezért most pici utómunkával akkori írásom második részét önálló cikké formáltam és feltettem ide: Példaképek nélkül.

2011. július 16., szombat

Pilinszky-marketing

Pár napja tettem szóvá jogtalan közléseket, amikor is verseimet nagy mennyiségben átvették ismeretlen bloggerek, ráadásul úgy festett, mintha én lapjuk szerzője lennék: a forrásmegjelölés hiányzott (és persze engedélyt sem kértek a közléshez). A mostani találat abban különbözik, hogy A kufár c. versem olyan ismert társadalmi szervezet honlapján szerepel, amely ráadásul jónak gondolt célért küzd. Feltüntették az első megjelenés helyét, és a közlés sem öncélú: soraimat egy vitaindító elé tették, mintegy mottóul. Ilyen publikáció ellen nincs kifogásom, sőt, érdekesnek találom, hogy  szonettem ilyen marketing-kontextusba került,  inkább örülök neki, mint ahogy annak is, hogy találatom apropóján itt is újraközölhetem a verset, felhívva olvasóim figyelmét legnagyobb költői vállalkozásomra, a Pilinszky-projektumra (amely nagyjából visszhangtalan maradt, s amely egyik darabja az alábbi). »tovább

2011. július 12., kedd

Novellát írni, madarat fogni

Jól kezdődik az év: sikerült egy új novellát írnom. Ami önmagában íróember részéről nem olyan nagy kunszt, de nekem az elmúlt három évben  egyszer sem sikerült. 2007 nyarán afféle alkotói válság lépett fel nálam, hónapokig szinte semmi értékelhető nem került ki a kezem alól. Ez a “szinte semmi” persze relatív, mert havi naplómat a Mozgóba (2008 kivételével) és havi publicisztikámat az Új szóba (2009-ig) azért csak megírtam – az erős visszaesés leginkább a saját teljesítményemhez képest volt mérhető, meg abban, hogy a korábbi könnyed “örömírást”  egyfajta erőltetett menet váltotta fel. Mindez persze szorosan összefüggött a kedélyállapotommal.

Az első áttörést a 2007 késő őszén-telén keletkezett haikuk jelentették: meghozták az alkotókedvemet, s 2008-09-10-ben jóval több verset (főleg szonettet) írtam, mint a korábbi években. Egyedül a próza nem ment (pedig voltak érvényes felkéréseim). Illetve ez sem teljesen igaz, mert 2008-ban elkezdtem és 2009-ben befejeztem életem harmadik regényét, azonban ez hiába tartalmaz cirka 80%-ban új szöveget, alapját mégis korábban írt 3 elbeszélésem képezi. Új novellát írni azonban továbbra is képtelen voltam.  (Ami az ÉS-ben tavaly megjelent, azt meg a regényem új szövegeiből sikerült “kiszerveznem”.)

Aztán nemrégiben nyitottam egy irodalmi segédblogot és úgy éreztem, valami új irodalmi projektum is dukálna hozzá, így születtek az első mininovellák, amelyeket minimáknak neveztem el, illetve némi fogalmi zavarral éve posztmodern koanoknak is emlegettem őket.  (A jelen blogban is olvashatók.) S ahogy a versekhez a haikuk, az igazi novellákhoz talán ezek a szösszenetek vezetnek el.

Kapóra jött, hogy egy zárt körben terjesztendő, most induló folyóirat főszerkesztője keresett meg a múlt évben: az első számba novellát várnának tőlem.  Mivel a megadott terjedelem elég kicsi, a határidő pedig elég nagy volt, igent mondtam – de azért bennem volt a frász: vajon sikerül-e. Hát, úgy tűnik, igen.. – és most madarat lehetne velem fogatni.

Alighanem Kajetán macskánknak is folyton sikerélménye lehet, szinte naponta találunk az ajtóban véres tollmaradványokat.


Bevezető a fenti szöveghez komplex blogomból:
Novellát írni kicsit olyan, mint madarat fogni. Csak nehezebb… Észrevétlenül kell Kis térben nagyot rugaszkodni, ugyesen utánakapni a tovarebbenőnek és az utolsó mondattal megmarkolni, mielőtt csúfondárosan csicseregve felszállna a diófa legtetejébe. A macskánk tudja, hogyan kell. Nekem az elmúlt három évben nem sikerült. Na talán most.