Az ember akkor érzi a könyvét megjelentnek, amikor első darabját kezébe veszi. A Magvető néhány szerzői példányát ma hozta meg a posta.
Belsőépítészeti tervezés. Épület, lakás, szoba, télikert. Enteriőr, belső tér, lakberendező. Terasz, bútor
Mutasd meg, hol laksz - és megmondom, ki vagy. Ember és dizájn egymás kiegészítői. A lakni passzív ige - belakni valamit aktívan kell. Belsőépítész, lakberendező). | Ez a weboldal Google keresőoptimalizálás alatt áll. - Honlapoptimalizálás és linképítés a jobb helyzésért!
2011. szeptember 29., csütörtök
2011. szeptember 13., kedd
Tejmozi: harmadik regényem
A Szembesülés megírása után úgy éreztem, megírtam főművemet, ezt meghaladni már nem lesz erőm, időm, képességem. Új regényemről sem gondolom, hogy irodalmiságában súlyosabb lenne a Szembesülésnél. Ám az olvasói és szakmai sikere alighanem jóval nagyobb lesz.
Hangütésében, meseszövésében erőteljesen elüt két korábbi regényemtől.
Ha azokat posztmodern trükkregénynek ítélte a szakma, akkor ez hagyományos, akár történet-központú prózának is
nevezhető. Ugyanakkor megírásának előzményeit tekintve mégis egy ízig-vérig posztmodern interakcióból nőtte ki magát.
A Magvető Kiadó honlapjának kötetemet bemutató oldaláról már egy szövegrészletis elérhető .pdf formátumban, olvasóimnak kedveskedve itt alább is közreadom – néhány mondattal megtoldva. Másik érdekesség, hogy a Magvető Facebook-oldalán
a kiadó megosztotta a BDK Onlinra feltett posztomat, amelyben azon
tűnődöm, hogy mi legyen a könyv fülszövege, s a szerkesztői javaslatok
mellett néhány saját ötletemet is bemutatom: Mi legyen a Tejmozi fülén? A kérdésre a kiterített borító ad választ.
Az
egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte
leginkább apám. A modellek hajnalban érkeztek felvillanyozva, izgatta
őket a szokatlan feladat, csitítani kellett őket, hogy minket fel ne
ébresszenek; erre aztán megjátszott buzgósággal kezdtek óvatoskodni,
lábujjhegyre álltak, suttogtak, de a surranásaikkal és sistergésükkel
keltett zajok mintha még élesebbek, vagy legalábbis izgatóbbak lettek
volna a természetesnél, betöltötték a teret. Én ilyenkor már ébren
voltam, megállapítottam, süt-e a nap, s ha úgy véltem, hogy igen, akkor
kivártam, míg a lányok apámat követve betipegtek a műterembe, megitták
kávéjukat, amivel a mester kedveskedett nekik, aztán levetkőzve várták,
hogy beállítsa őket a megfelelő pózba, s amikor az alig hallható muzsika
első foszlányai a frissen felnyitott festékes tégelyekből áradó
illattal szinte egyszerre szűrődtek be hozzám, kikeltem ágyamból.
Csak résnyire kellett nyitnom az ajtómat, és máris ráláttam a szembülsőre, a műterem tejüveggel berakott ajtajára. Apám roppant kényes volt a fényre, azt mondta, arra is szüksége van, amennyi a délre napsütésben úszó előszobából érkezik. A tejüveg szépen szórja a fényt, ezt tétetett a tetőablakba is, ettől vált a műterme szemet bántóan ragyogóvá, odabent ő is egyfolytában hunyorgott, de épp ezzel az összecsippentett szemével látta olyannak a világot, amilyennek szerette: a tárgyakat eltúlzottnak, saját kontúrjaikon túlcsordulónak, a színeket vibrálónak, egymásba rezgőnek, a viszonyokat valószerűtlenségükben feltárulkozónak.
Én nem ezt a túlexponált valóságot kerestem, egészen más miatt tapadtam a tejüvegre.
Torkomban dobogó szívvel, lélegzetvisszafojtva figyeltem, apám hogyan instruálta, miként állította be modelljeit, tucatnyi különböző pózt is kipróbálva. A lányok leültek és lábujjhegyre álltak, guggoltak és könyökre dőltek, emelték, nyújtották karjukat, hajlították, keresztbe tették lábukat, oldalt fordultak vagy szemből, lebbent a hajuk, domborodtak fent és lent, elöl és hátul, mígnem aztán mozdulatlanná váltak. Apám felhangosította a gramofont, és én meredhettem vállra és combra, kebelre és ölre, képzeletben egészítve és élesítve ki a fényes tejben úszó részleteket, visszaidézve vagy továbbforgatva azt, amit láttam vagy látni szerettem volna. Egy idő után már bennem pergett a film, én vetítettem rá vágyképeimet a matt felületre, így hatoltam be a műterem elzárt világába, így férkőztem közelébe titkoknak és tilalmaknak, meztelen nőknek – és apámnak.
Mígnem egyszer, amikor legmélyén lebegtem teljes révültségemnek, anélkül, hogy a zene félbeszakadása ezt előre jelezte volna számomra, váratlanul felhasadt a mozivászon, és meztelen testére öltve apám egyik ócska festékes köpenyét elő nem lépett a csodák országából a legszebb tündér. Vastag ajkával hangtalan szót formált, köszönést talán, és amint a szemembe nézett, fájdalmas átlényegülést éltem át, amelybe egyaránt belesűrűsödtek hajnali szorongó óráim és a megkönnyebbülés felszabadult percei. Ott és akkor semmisült meg az apja titkaira sóváran áhítozó fiú, és állt talpra a büszke férfi. A kamasz elpirulva lesütötte volna szemét és szégyenében se moccanni, se szólni nem tudott volna, de a férfi nemcsak hogy állta az egymástól távol ülő szemek átható fekete tekintetét, hanem…
Csak résnyire kellett nyitnom az ajtómat, és máris ráláttam a szembülsőre, a műterem tejüveggel berakott ajtajára. Apám roppant kényes volt a fényre, azt mondta, arra is szüksége van, amennyi a délre napsütésben úszó előszobából érkezik. A tejüveg szépen szórja a fényt, ezt tétetett a tetőablakba is, ettől vált a műterme szemet bántóan ragyogóvá, odabent ő is egyfolytában hunyorgott, de épp ezzel az összecsippentett szemével látta olyannak a világot, amilyennek szerette: a tárgyakat eltúlzottnak, saját kontúrjaikon túlcsordulónak, a színeket vibrálónak, egymásba rezgőnek, a viszonyokat valószerűtlenségükben feltárulkozónak.
Én nem ezt a túlexponált valóságot kerestem, egészen más miatt tapadtam a tejüvegre.
Torkomban dobogó szívvel, lélegzetvisszafojtva figyeltem, apám hogyan instruálta, miként állította be modelljeit, tucatnyi különböző pózt is kipróbálva. A lányok leültek és lábujjhegyre álltak, guggoltak és könyökre dőltek, emelték, nyújtották karjukat, hajlították, keresztbe tették lábukat, oldalt fordultak vagy szemből, lebbent a hajuk, domborodtak fent és lent, elöl és hátul, mígnem aztán mozdulatlanná váltak. Apám felhangosította a gramofont, és én meredhettem vállra és combra, kebelre és ölre, képzeletben egészítve és élesítve ki a fényes tejben úszó részleteket, visszaidézve vagy továbbforgatva azt, amit láttam vagy látni szerettem volna. Egy idő után már bennem pergett a film, én vetítettem rá vágyképeimet a matt felületre, így hatoltam be a műterem elzárt világába, így férkőztem közelébe titkoknak és tilalmaknak, meztelen nőknek – és apámnak.
Mígnem egyszer, amikor legmélyén lebegtem teljes révültségemnek, anélkül, hogy a zene félbeszakadása ezt előre jelezte volna számomra, váratlanul felhasadt a mozivászon, és meztelen testére öltve apám egyik ócska festékes köpenyét elő nem lépett a csodák országából a legszebb tündér. Vastag ajkával hangtalan szót formált, köszönést talán, és amint a szemembe nézett, fájdalmas átlényegülést éltem át, amelybe egyaránt belesűrűsödtek hajnali szorongó óráim és a megkönnyebbülés felszabadult percei. Ott és akkor semmisült meg az apja titkaira sóváran áhítozó fiú, és állt talpra a büszke férfi. A kamasz elpirulva lesütötte volna szemét és szégyenében se moccanni, se szólni nem tudott volna, de a férfi nemcsak hogy állta az egymástól távol ülő szemek átható fekete tekintetét, hanem…
Nagyításhoz katt a képre:
2011. szeptember 1., csütörtök
Egy magánzó vallomása
Kívülállónak lenni kétség kívül a legkényelmesebb állapot. Sok munkám van abban, hogy idáig juthattam. Erről egy 2005-ös interjúmban beszélek, amelyet a Pécs TV készített velem Szembesülés c. regényem pécsi bemutatója alkalmából. Hogy eléggé okosakat mondok-e, ezt nem tudom, de hogy itt is őszintén beszélek, azt bizton állíthatom. ...A zöldövezetbe helyezett könyveimről készült felvételek viszont mutatnak bizonyos képi dilettantizmust... Íme az interjú videója (a hangot tessék felhúzni!):
forrás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)