Mutasd meg, hol laksz, hol dolgozol, hol alszol - és én megmondom, ki vagy. Az embert formálja környezete, de az ember is formálja környezetét. A lakni passzív ige - belakni valamit aktívan kell. (Dr. Bodolay Klára belsőépítész). - Ez a weboldal diszperzív Google-optimalizálás alatt áll. - Honlapoptimalizálás és linképítés a jobb Google-helyzésért!

2012. május 16., szerda

Enteriőr - hősöm apjának szobája


Körbejártam a szobát, egy-egy pillantást vetettem az apám különös ízlését bizonyító képekre, tárgyakra. Saját festményeiből egyet sem helyezett el környezetében, és hiába kapott annak idején ajándékba több kollégájától is jelentős táblaképeket, ezekkel sem kívánt együtt élni. Csupán néhány aprócska vázlat, pár ceruzarajz emlékeztette hajdani festőtársaira, de ezek szinte elvesztek a szobát uraló ócskaságok között. Főhelyen egy szerintem eléggé ízléstelen kárpit függött, ismeretlen, valószínűleg tizenkilencedik századi alkotója egy ősi legenda alakjait szőtte a vászonba. Az egyszarvú és a szűz ábrázolásában én nem találtam semmi megkapót, apám azonban különös becsben tartotta ezt a darabot. Sietve továbbvittem a tekintetemet a sokkal kellemesebb látványt nyújtó, eléggé réginek látszó kis ikonra, láthatóan ez is apám megkülönböztetett figyelmében részesült, kiemelt helyre került, a mellette üresen hagyott falfelület mutatta jelentőségét, majd szemügyre vettem a különös formájú gyökereket, fadarabokat, amelyeket apám talált és szedett fel folyóparti kószálásai során: a csontfehérré mosott ágbogak, mint valami különös agancsok meredeztek a falra erősítve. Mellettük függött a húrjahíjas citera, odább a máztalan agyagkorsó, a másik falon foldozott halászháló, több vadászkés, két álló és egy ingáját méltósággal himbáló óra, mellette kovácsoltvas kandallórács. A szoba egyik teljes falát elfedő könyvespolc mellett csak elléptem, s miközben kikerültem, futó pillantást vetetettem az előtte álló modern, programozható zenetoronyra, amely ittlétem kezdetétől egy hosszabb barokk zongoradarabot játszott újra és újra félhangosan, s amellyel apám nemrégiben cserélhette le ócska lemezjátszóját; aztán megálltam a komód előtt: mindenféle kacatok hevertek rajta teljes összevisszaságban. A macskák mintha csak azt várták volna, hogy végre abbahagyjam a mászkálást, serényen dörgölőzni kezdtek a lábamhoz, feltolták a nadrágszárat a vádlimon, hogy bőrömhöz dörzsölhessék izgató, elektromos szőrüket. Micsoda hízelkedő kis dögök, állapítottam meg magamban, egyben érzékelve, mennyire jólesik az érintésük, szinte engem is feltölt villamossággal, érzem, ahogy az inger felszalad a lábamon, elömlik az ágyékom táján, melegséggel töltve el egész altestemet – miközben meg hátamon futkos a hideg.

Egymás után vettem szemügyre a fura kacatokat a komódon, a félig szétszedett vekkert, az elrepedt nagyítóüveget, a változatos tartalmú tégelyeket és dobozokat, felcsévélt huzalvégeket, a cédulákkal teletűzdelt, elkoszlott receptes könyvet, a félig kinyomott tubusokat és legkülönfélébb kupakokat, dugókat, a hiányosnak látszó kártyapaklit – míg néhány ócska, gyűrött fotóra tévedt a tekintetem; nem sokat láthattam belőlük a félhomályban, találomra felvettem, a fénybe emeltem hát az egyiket. Nem is tudom, meglepődtem-e vagy elérzékenyültem, amikor felfedeztem: ott az a kiskamasz apám műtermében – én vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése