Ellengondolkodás

A tanítványommal, akit hetente egy alkalommal másfél órán át részesítek műveltségi okításban, azt a gyakorlatot alakítottuk ki, hogy az első félórában én „adok elő” valamit saját kútfejemből (erre előzőleg persze rákészülök), aztán pedig ő tesz fel az elmondottakkal vagy valami egészen mással kapcsolatos kérdéseket, ezekre cirka 30 percen át igyekszem kimerítő válaszokat adni, az utolsó félórában pedig közösen utánanézünk annak, ami tisztázatlan maradt. Legutóbb Arany János balladáiról beszéltem neki, de láttam rajta, alig várja, hogy ezen túl legyünk, és ő kérdezhessen. Nekem is szegezte azonnal, az hogy lehet, hogy nekem egyáltalán nincsenek példaképeim, és különben is, mit értek azon, hogy ellengondolkodás? Mondjak példákat, mert nem érti.

Mindez persze azért kérdezi, mert olvasta Példaképek nélkül című kis esszéfélémet, és már az első mondat kiakasztotta. Ő mást sem hall, mint hogy kikről kellene példát vennie (szülei szerint rólam is; mint kiderült). Elüthettem volna annyival a dolgot, hogy „Na látod, éppen az az ellengondolkozás, ha az ember ellenáll ennek a nyomásnak, és nem választ példaképet”,  de ennél azért részletesebb választ adtam, igyekeztem késő-kamasz hevességéhez igazítva részletesen kifejteni, mi a rossz abban, ha az ember mások által kialakított sémákat követ. Különbözni jobban szeretek, mint hasonlítani, zártam le régebbi aforizmámmal az érvelésemet, s mielőtt rákérdezhetett volna bármire is, áttértem az ellengondolkodásra: hogy mit értek én ezen, és milyen saját példáimat tudnám rá felhozni.

Hirtelenjében három esete jutott eszembe ellengondolkodásomnak.

Az első friss példa: miután a Magyarországgal szomszédos országokban úgy tartják, hogy az ott élő kettős állampolgárságú lakosok veszélyeztetik az adott ország belbiztonságát, én megfordítottam a kérdést, és némi ellengondolkodással arra jutottam, hogy a határon túli szavazók éppenséggel Magyarországra nézve jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot. Igen, ezt is olvasta, de nem ért vele egyet. Helyes, mondtam, eggyel több érv a szüleivel szemben, hogy mégsem kell rólam példát vennie.

Másodjára egy régebbi irodalmi projektumom jutott eszembe. Részletesen elmondtam, hogyan gombolyítottam visszafelé a gondolatok fonalát, amikor Pilinszky két szonettjét egy hosszú alkotói folyamat végtermékeként mesterszonetteknek tekintettem, s miként próbáltam a feltételezett, a költő által meg nem írt megelőző 14-14 szonettet megírni, teljesen szembemenve a megszokott gyakorlattal, amikor is az egyes szonetteket alakítja úgy az alkotó, hogy végül a kezdősorokból összeálljon a mesterszonett – én ellenkezőleg gondolkodtam, a következményből kiindulva hoztam létre az előzményeket. Hú, ez tetszett neki.

Amíg lapozgatta A Pilinszky-projektum című kis kötetkémet, én a harmadik példán törtem a fejem, vajon mikor is gondolkodtam visszafelé.  Be is ugrott egy még régebbi eset, s naplókönyvemből felolvastam neki ezt a kis szösszenetet: Elvesztettek az okmányaim.

Tanítványom arcára széles mosoly ült. Nem lehettem biztos abban, vajon tetszik-e neki az ellengondolkozásom, vagy csak egyszerűen kinevet.