Buda, Pest, Álom

Lidia Povh

Álom

Soha nem jártál sem Budán, sem Pesten, sem Csepelen,

nem merültél a Duna tükrei közé,

fejedre koszorút nem fontál kamillavirágból,

és nem mostad csillogósra kis ablakát annak a háznak,

amelyhez a római torony

árnyékát keresztező ösvény vezet

a csendes utca végén.

Nem voltál ott soha!

Valóban?

Akkor honnan ez a pontos álom?

Honnan tudsz a csorba párkányú ablakról?

Honnan ismered a rózsákat a tányérokon,

az estében lélegző jázminillatot,

a Dunán evező Holdat?

Itt legszebb álmaid szálaiból szövik

az esti mesék szőttesét,

s míg alszol, füledbe fészkel

a reggeli zajok feszített puhasága.

Mégis, amikor felébredsz,

már nem emlékszel

a magad álmodta Magyarországra –

sem arcok, sem szavak –

csak valami tépett dallam,

csak a lassan múló hangulat.

Egy marék illatos erdei gyümölcs

a tudatalatti bódító dzsungeléből.

Balla D. Károly posztumusz fordítása

Megjelent: Kő és árnyék

Vers, könyv

Könyveim

Katt: INGYENESEN LETÖLTHETŐ e-KÖNYVEK |

Balla D. Károly KŐ ÉS ÁRNYÉK Versek Kárpáti Kiadó, Ungvár, 2012 264 oldal ISBN 978-966-671-301-1 - a kötet a szerző 1978 és 2011 között írt verseinek keresztmetszetét adja 200 nál több költemény közreadásával Kiadói annotáció a könyvben: A régiónk legjelentősebb magyar alkotói közt számon tartott szerzőnek több mint húsz évvel ezelőtt jelent meg utoljára verseskönyve Kárpátalján. A mostani válogatás elsősorban az elmúlt két évtized termésének legjavát tartalmazza oly módon, hogy a legújabbak kerültek a kötet élére. Ahogy visszafelé lépdelünk az időben, a két utolsó ciklus versei elvezetnek a több mint harminc évvel ezelőtt kezdődött költői pálya legelejére – így a könyv az eddigi életmű egészéről ad átfogó képet. Tartalom A burokbahalt (2011-2005) Mentségek közt Ébredetlenül Alku holnapig Föld az égre Leszegett fővel Erős halálon A kárhozat egésze Régi mondat, régi tánc A rosszkor jött néző Szomorvidám Megjátszott értelem Vándorló egyetlen A legsúlyosabb Az árkádok alatt Menyegző Fenn a bátrak, lenn a gyávák Az ijesztő A maradó Jégárban Helyben-lét Álló vonaton Visszatérő álom Istenszeder Áraszály Őszi tor Felkavart avarban Sokadik ősz Kihűlőben Merengtél őszön Hűvös rettenetben Hálaadás hóesésben Váltónál Át a forradáson Maradjon minden Észre sem veszed A burokbahalt Porig alázva Félig fényből félhomályba Féreglyuk Kő és árnyék Orfeusz ha alászállna Tárt ajtó előtt A mentség Sanda végzet A kezdetek fele Hamis zavarban Rossz egészben Hullik Kimért hatállyal Fekete Karácsony A Pilinszky-projektum (2008-2004) Első koszorú Túl az egyhalálon Halk enyészet Az álmok szent pribékje Ki reggel megbocsáthat Talán egy tiszta arc A lakoma A keselyű Kelepce Patrónusod égen, földön Pogányok jussa A hírhozó A kufár A mentelmi talár Biztos árulás Mesterszonett, I. Második koszorú Alkonyodik Ellentétel Az ígéret fonákja Új vadonba Cinkelt jeggyel Csalt kegyek ragálya Túlvilági mezsgyén Kiket halál toloncolt A bűnök lényege Kényszerek hatalma Tépett hittel Sebzett talpak vére A jámbor Visszajátszás Mesterszonett, II. Az összerakhatatlan (2007-1998) Konstelláció Mobil Keresés Lukkal a közepén Késleltetés Azt a keveset Zseb Harmadvalaki Amikor először elindult Az alpakka bonbonnière titka Amikor évek múlva találkoztak Mikor a busz az állomásra… Kupola Zuhanás Alanyi vers alkonyatban Messze a várostól Az összerakhatatlan A síklakó Önisme Szúvakkal alvó Maradhat távol Diólevéllel A halász Egészen végig Ezredvégi éjszaka Hívó végtelen (1999-1990) Permutációk Nincsen már oldás Püthia Koncentrikus síkban A végzet bolyhai A kárhozat arca Fények foncsora mögött Fogyatkozás Árnyak a kövön Apolló Bójasor Mielőtt Eső New Yorkban Picasso: A színész Lombján fennakad Machinák fölött Árokszélen Új kanosszák Vezérlő Fortélyos Fölényes Szomjas Tíz nyári és őszi szonett Eső után, tavasszal Este, nyáron Biztos vélemény Hajnali manír Könnyű őszi látszat Kockázat nélkül Esti tűzijáték Ünnepi juss Párás hajnalom Könnyű látszat, legvégül Ungvár Munkács Mélyek mélye Vélt erények Merítkezés Hívó végtelen Célkeresztben Poklok kapujában Vasárnap A tékozló fiú Az apa Aszály Szép új világ A jámbor tétovák Az anya A kétség A szent tudatlanság Mélyek mélye Esők múltán (2000-1980) Hűs homályban Lebegés Amit kiharapsz Tükrök között Varázsgömb Madárhangon Madárhangon Régi verseim olvasom Tövisek közt A város Az egyetlen idő Szigeten Anyaföld Százszor, ezerszer Napok óta Éva almája Rögtönzött vers kedvesemnek a kórházba Fehér keretben Hajlatok Tótágas Éjféli harangszó Vereség Odakint, idebent Fáradt szerelem Éva színeváltozásai Amikor Elektra megérkezett Esők múltán Kistotál (1998-1978) Halott madárral Ünnep Sámánok, vadászok, valakik Holnaptól Ha álmod vinne Dániába Mint ősapánk Régi őszök Sem béklyót, sem koronát Kistotál Omló fal tövén Sorfalak között Fordul a föld Hóban és homokon Hittel higgyem Indulások Ne kérdezze senki Tavasz, ősz Nyugtalan éj-csend Szüret előtt, dombtetőn Miközben délután Egy ember az idők örökéből Számozott éveim A szó Buborék Csak Környezetrajz Érik bennem a halál Súlyosan Vihar Három másodpercem Sas vagyok, rigó vagyok Bemutatkozás Balla D. Károly fontosabb könyvei: Álmodj zenét (versek, 1979.), Речитативи (versek ukrán fordításban, 1983.), Tágulok a Világegyetembe (versek, 1984.), Valahol tűz van (elbeszélések, kisregény, színmű, 1988.), Sorsomhoz szegezve (versek, 1990.), Hóban és homokon (versek, 1991.), Kis(ebbségi) magyar skizofrénia (publicisztikák, esszék, 1993.), Karnyújtásnyira (elbeszélések, színpadi művek, 1993.), Árokszélen (versek, képversek, 1996.), Élted volt regénye (regény, 1998.), A topáz illemtana(versek, novellák; társszerző: Berniczky Éva, 1999.), Halott madárral (versek, 1999). A hontalanság metaforái (publicisztikák, esszék, 2000), Ne gondolj a fehér elefántra (öt színpadi játék, 2000.), Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében (esszék, 2000.), Világvége (novellák, 2002.), Szembesülés (regény, 2005.), 2000±3 (napló, 2007.), A Pilinszky-projektum (versek, 2008), Magyarul beszélő magyarok (esszék, publicisztikák, 2008.), Harmadvalaki (versek, 2009.), Tejmozi (regény, 2011.). A hátsó borítón:        Balla D. Károly 1957-ben született Ungváron, ma is itt él családjával. Író, költő, publicista.       Szülővárosában érettségizett és folytatott egyetemi tanulmányokat, előbb fizikát, majd magyar nyelvet és irodalmat hallgatott, közben volt laboráns, kiadói korrektor és szerkesztő. 1989-től szabadfoglalkozású. Folyóiratok, kiadói műhelyek alapítása fűződik a nevéhez, több társadalmi és szakmai szervezetben töltött be szerepet, majd fokozatosan kivonult a közéletből és hosszabb ideje nem vesz részt pátriája kulturális életében sem. Meglehetős elvonultságban él, de intenzív internetes tevékenységet folytat. Írói weboldalain, blogjain napi rendszerességgel publikál, közismertek irodalmi projektumait és interakcióit.        1973-tól publikál, versei, novellái, színművei, publicisztikái és regényei több mint 20 önálló könyvben jelentek meg. József Attila-díjas.

Enteriőr - hősöm apjának szobája

Körbejártam a szobát, egy-egy pillantást vetettem az apám különös ízlését bizonyító képekre, tárgyakra. Saját festményeiből egyet sem helyezett el környezetében, és hiába kapott annak idején ajándékba több kollégájától is jelentős táblaképeket, ezekkel sem kívánt együtt élni. Csupán néhány aprócska vázlat, pár ceruzarajz emlékeztette hajdani festőtársaira, de ezek szinte elvesztek a szobát uraló ócskaságok között. Főhelyen egy szerintem eléggé ízléstelen kárpit függött, ismeretlen, valószínűleg tizenkilencedik századi alkotója egy ősi legenda alakjait szőtte a vászonba. Az egyszarvú és a szűz ábrázolásában én nem találtam semmi megkapót, apám azonban különös becsben tartotta ezt a darabot. Sietve továbbvittem a tekintetemet a sokkal kellemesebb látványt nyújtó, eléggé réginek látszó kis ikonra, láthatóan ez is apám megkülönböztetett figyelmében részesült, kiemelt helyre került, a mellette üresen hagyott falfelület mutatta jelentőségét, majd szemügyre vettem a különös formájú gyökereket, fadarabokat, amelyeket apám talált és szedett fel folyóparti kószálásai során: a csontfehérré mosott ágbogak, mint valami különös agancsok meredeztek a falra erősítve. Mellettük függött a húrjahíjas citera, odább a máztalan agyagkorsó, a másik falon foldozott halászháló, több vadászkés, két álló és egy ingáját méltósággal himbáló óra, mellette kovácsoltvas kandallórács. A szoba egyik teljes falát elfedő könyvespolc mellett csak elléptem, s miközben kikerültem, futó pillantást vetetettem az előtte álló modern, programozható zenetoronyra, amely ittlétem kezdetétől egy hosszabb barokk zongoradarabot játszott újra és újra félhangosan, s amellyel apám nemrégiben cserélhette le ócska lemezjátszóját; aztán megálltam a komód előtt: mindenféle kacatok hevertek rajta teljes összevisszaságban. A macskák mintha csak azt várták volna, hogy végre abbahagyjam a mászkálást, serényen dörgölőzni kezdtek a lábamhoz, feltolták a nadrágszárat a vádlimon, hogy bőrömhöz dörzsölhessék izgató, elektromos szőrüket. Micsoda hízelkedő kis dögök, állapítottam meg magamban, egyben érzékelve, mennyire jólesik az érintésük, szinte engem is feltölt villamossággal, érzem, ahogy az inger felszalad a lábamon, elömlik az ágyékom táján, melegséggel töltve el egész altestemet – miközben meg hátamon futkos a hideg.

Egymás után vettem szemügyre a fura kacatokat a komódon, a félig szétszedett vekkert, az elrepedt nagyítóüveget, a változatos tartalmú tégelyeket és dobozokat, felcsévélt huzalvégeket, a cédulákkal teletűzdelt, elkoszlott receptes könyvet, a félig kinyomott tubusokat és legkülönfélébb kupakokat, dugókat, a hiányosnak látszó kártyapaklit – míg néhány ócska, gyűrött fotóra tévedt a tekintetem; nem sokat láthattam belőlük a félhomályban, találomra felvettem, a fénybe emeltem hát az egyiket. Nem is tudom, meglepődtem-e vagy elérzékenyültem, amikor felfedeztem: ott az a kiskamasz apám műtermében – én vagyok.

Magyar irodalom Kárpátalján

Közel egy évtizeden át (1996-2004) kritikusi igénnyel igyekeztem elemezni azt, ami régiónkban az irodalom tárgykörében zajlott, vagyis azt a jelenségkört, amelyet jobb híján így szokás megnevezni: kortárs kárpátaljai magyar irodalom. A fogalom igen problematikus, lévén jószerével olyasmit jelöl, aminek a léte egyáltalán nem bizonyított, illetve attól függ, mit is értünk irodalmon. Ha e fogalmat szigorúbb kritériumok alapján határozzuk meg, akkor arra juthatunk, hogy kárpátaljai magyar irodalom nem létezik, és legfeljebb jobb-rosszabb írókról-költőkről, vegyes színvonalú művek megjelenéséről, ideig-óráig működő orgánumokról és szerzői csoportokról beszélhetünk, ám nem tudunk felmutatni sem működő egészként értelmezhető irodalmi organizmust (olyanfélét, amely műnemek, műfajok, stílusok, iskolák, műhelyek mentén eléggé tagolt és a létrejött szövegtények tekintetében megfelelően gazdag lenne), sem követhető nyomvonalú olyan fejlődési folyamatot, amelyben az egyes fázisok az előzőekből következtek volna és azokhoz hozzáadtak volna valami újat és lényegeset, sem igazán kiemelkedő olyan alkotókat, akikre nem csupán ritka kivételként (és gyakran esztétikán kívüli szempontok miatt) irányulna rá az összmagyar irodalom figyelme. Ilyen kivételek, persze, akadnak, hiba lenne ezek jelentőségét alábecsülni, de az ismeretlenségből (és jelentéktelenségből) kiemelkedő egy-egy író-költő kárpátaljai működése sokkal inkább tekinthető egyéni sikernek, semmint egy irodalmi folyamat természetes és magára a folyamatra visszaható jelenségének. Különösen így van ez, ha a figyelmet kiérdemlő irodalmár - és erre az utóbbi évtizedekben számos példa akadt - nem a többé-kevésbé körülhatárolható és eléggé merev lokális (mondhatnók: provinciális) szellemi hagyományokat erősítve, hanem azokkal inkább szembeszegülve mutat fel a magyar irodalom egészében megmérhető értékes műveket. 

Az írásbeliségünkkel kapcsolatos, kínosnak látszó kérdéseknek a felvetésével, a jelenségeknek az ellentmondások és zavarok felőli megközelítésével, a hiányosságok számbavételével, illetve azzal, hogy szigorú önvizsgálatot végeztem és ezt mások részéről is elkerülhetetlennek gondoltam, továbbá azzal, hogy több írónk-költőnk alkotói teljesítményének a (bevallottan szubjektív) értékelését is megkíséreltem és vizsgálódásaim eredményét tízegynéhány elemző szándékú írásban közzétettem, nos mindezzel a nevezett évtized során szembekerültem azokkal, akik vizsgálódásom tárgyának a megszemélyesítőiként sérelmesnek találták nem csupán (gyakran valóban sommás) megállapításaimat, hanem a problémák néven nevezését, a kényes kérdések puszta megfogalmazását is. Ezekkel a tanulmányokkal-kritikákkal „kiírtam magamat” a kárpátaljai magyar irodalomból. Sorra ellenem fordultak egyfelől azok, akikkel az 1980-as évek kezdetétől ilyen-olyan módon együtt fáradoztam irodalmi életünk megszervezésén, másfelől – és talán erőteljesebben – azok, akiket egyfajta (személyes indíttatású) kompenzációs szándékból éppen én igyekeztem irodalmunk számára rehabilitálni és publikációs lehetőségekhez juttatni, miután a 60-as-70-es évek fordulóján a szovjet kultúrpolitika – és az annak kárpátaljai letéteményeseként tevékenykedő apám – ellehetetlenítette és félig-meddig szilenciumra ítélte őket. Utóbbiak ellenem fordulása az 1990-es években egybeesett egy fiatal és a kárpátaljai irodalmi hagyományokkal radikálisan szakító költőgeneráció indulásával – én őket is felkaroltam, ám modernizmusukat, avantgárd és posztmodern szemléletüket a húsz évvel korábban sérelmeket elszenvedők nem tudták elfogadni (furcsa módon vádjaik igen hasonlatosak voltak azokhoz, mint amivel éppen őket vádolták a szovjet érában), így nem fogadhatták el azt sem, hogy én nem csupán számukra, új és nívós művekkel igen ritkán jelentkező kortársaim számára biztosítok publikációs és szereplési lehetőséget, hanem - ekkor már saját folyóirattal és kiadóval rendelkezvén - éppen a friss és erőteljes hangot megütő termékeny fiatalokat „futtatom”. Mivel irodalmi érdeklődésem a megújulás felé fordult és az idősebbek által követett hagyományokat egyre inkább merevebb béklyónak, az esztétikumot háttérbe szorító szerepnek, provinciális bizonyítási kényszernek kezdtem érzékelni – a szakítás kollégáim többségével elkerülhetetlennek látszott. Mindeközben - részben esztétikai, részben etikai fenntartásaim miatt - hátat fordítottam szellemi életünk összes intézményi és szervezeti formájának. Egyszer s mindenkorra kivonultam a kárpátaljai magyar irodalomból. Valamiféle szellemi emigráns lettem saját pátriámban.

Tapasztalva, hogy írásaim őszinteségével nemhogy önvizsgálatra nem ösztönöztem kollégáimat, hanem inkább még jobban beleszorítottam őket abba a szerepbe, amelynek veszélyeire figyelmeztetni szerettem volna őket; tapasztalva, hogy az ellentmondások nem oldódtak, hanem elmélyültek és tovább növelték azt az intellektuális deficitet, amelynek leküzdése nélkül nem alakulhat ki egészséges irodalmi folyamat; tapasztalva, hogy az újítás, a megmerevedett szerepből való kilépés, a magasabb esztétikai norma érvényesítése és a kárpátaljaiságon túllépő, szélesebb körű megmérettetés ellen nem is annyira elvi vagy alkati okokból berzenkednek a legtöbben, hanem saját jól felfogott övédelmi és önző (nem ritkán: anyagi) érdekükben; s végül tapasztalva, hogy a rendszerváltással megszűnt cenzurális viszonyok és a szabad információáramlás adta lehetőségek ellenére a kárpátaljai magyar irodalom magamagát zárja szellemi rezervátumba azzal, hogy sem a megújulásra újításra, sem a teljesítmény- és minőségelvű szemlélet érvényesítésére nem képes és nem hajlandó )hanem talán inkább ellenkezőleg) - nos, ezeknek a fájó felismeréseknek a birtokában a szembenézés gyötrelmes évtizede után úgy döntöttem, szakmai szinten és a korábbi rendszerességgel-módszerességgel többé nem foglalkozom e tárgykörrel. Egy-egy friss reflexió, naplójegyzet, rövidebb-hosszabb észrevétel, netán visszaemlékezés olykor még megszületik, de igazi kritikát, esszét, tanulmányt 2004 óta nem írtam. Meglehet, ez sem kevésbé lesújtó minősítés, mintha tételesen megírnám, mi a véleményem arról, ami irodalom címén az utóbbi években Kárpátalján történik. 

Kárpátaljai magyar irodalom

Jeopardy újrafelfedezése

Lássunk előbb előbb néhányat aforizmáiból:

• Néhány a klasszikusok közül:

Minden a túlsó parton van.

A halak sohasem hazudnak.

Közelebb van az otthoz a messze, mint az itthez a közel.

A hegycsúcsok mindig felül vannak.

Minden túlsó parttal szemben megtalálod az innensőt.

A ma a tegnap holnapja és a holnap tegnapja.

Víz alatt nem lehet énekelni.

Semmiből a kevés is sok.

Meghalni csak egyszer lehet.

• Néhány C.M.J.-aforizma Szembesülés c. regényemből:

A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert.

Csónakkal nem lehet átkelni a sivatagon.

Ha nem tudod, merre van Észak, igazodj Dél szerint.

Süketek ritkán botfülűek.

Ha szél nem fújna, vitorla sem kellene.

A sötétségnek nincsenek színei.

A tenger mindig meztelen.

Amit szemed nem hall, azt füled sem láthatja.

A dolgok önmaguk árnyékán fekszenek.

Nem hiánya jellemzi leghívebben a Jelenvalót?

Cecil M Jeopardy életrajza

A magyar irodalom számára a Nyugat nemzedéke fedezte fel. Babits esszét írt költészetéről, Kosztolányi verseket, Karinthy pedig aforizmákat fordított tőle. Szívesen beszéltek róla, idéztek tőle, hivatkoztak rá. Révükön a bengáli nyelven alkotó költő egy időre a pesti szalonok kedvencévé vált. Életéről csak annyit tudtak, hogy egy Madagaszkárhoz közeli szigeten, egzotikus növények és szent állatok társaságában alkotja zseniális műveit.

Később alakja részben feledésbe merül, ám néhány irodalomtörténeti korszakkal később a posztmodern mintha  újra felfedezte volna a maga számára.

A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Mivel azonban dolgok önmagukban nem létezhetnek, így hát semmi sem igaz.

C. M. J.

Cecil M. Jeopardy (1869, Vatomandry – 1957, Antananarivo) a magyar nyelvterületen főleg aforizmáról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő,  filozófus. Életét és szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga.

A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő apa és valamely Óceániai szigeten született maláj anya gyermeke, akit a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskoláiban és egyetemein taníttatott. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult. A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve. Épp a déli kontinensen időzött, amikor az 1900-as év fordulatot hozott életében: maláriát kapott és hosszú időre kezelésre szorult. Egyes vélekedések szerint a magas láz okozta hallucinációk alapozták meg misztikumba hajló költői világát. Mivel a hivatalos orvoslás nem vezetett eredményre, a testi erejében megtört fiatalember apjához vitette magát, aki ekkor már Madagaszkáron lakott. Helybéli sámánok vették kezelésükbe. Néhány hónap alatt Jeopardy meggyógyult – és megvilágosult. Ám egyáltalán nem a varázslók és törzsi halottlátók világnézetét vette át, hanem a korábbi alapos filozófiai tanulmányaiból vett ismereteket vonta sajátos szintézis alá. Később ebből született meg az anyagelvű és idealista világnézet ellentmondásait áthidalni igyekvő Nagy Traktátum (amelyre egyébként egy helyütt Wittgenstein is hivatkozik).

Testi erejét visszanyervén és szellemi útját megtalálván Jeopardy ezután, 1902-ben költözik egy Madagaszkárhoz közeli apró és névtelen szigetre, ahol egzotikus növények és szent állatok társaságában néhány évtized alatt hozza létre gazdagnak mondható és több világirodalmi jelentőségű alkotást is tartalmazó életművét. Ezek legismertebb darabja az eredetiben hozzáférhetetlen, de angol nyelvre is lefordított Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt). Haláláig mindössze kétszer mozdult ki otthonából.

1928-ban európai körutazást tesz. Párizsban „első kézből” ismerkedik meg a modernista irányzatokkal. Bretonnal barátságot köt. Egy kávéházban találkozik Tsúszó Sándorral, ahol Dora Maar fotót készít róluk.

A negyvenes évek második felében néhány hónapot Indonéziában tölt, ahol névleg ugyan csatlakozik az Angkatan ‘45 szellemi irányvonalához, de később megtagadja az irodalomújítók eszméit, amiért is Muhammad Balfas, a mozgalom vezéralakja súlyosan megneheztel az akkor már idős költőre és bölcselőre, maradinak és vaskalaposnak nevezi, éles pamfletet ír ellene, amiért is a sértődött Jeopardy visszautazik kedves szigetére és korábbi elszigeteltségét a végsőkig fokozva éli maradék esztendeit. Visszatér korábban is nagy kedvvel gyakorolt műfajához, az aforizmákhoz.

Tíz évvel később újra hallucinációk kezdik gyötörni. Miután az egyik spontán spirituális szeánsz után végleg elveszteni látszik eszméletét, mentőhelikopter szállítja Antananarivóba. A kórházban egyszer még magához tér és egy hosszú kínai mesét mond el a köré gyűlt fehér köpenyes személyzetnek. Miután ennek utolsó szavát is kimondja – „madár” – nagyszerű szelleme is visszaszáll a bengáli és maláj ősök transzcendens világába.

Haláláról a világirodalom nem emlékezik meg, műveit nem adják ki újra. Legendás alakja végleg feledésbe merülne, ha a kortárs magyar alkotók némelyike – részben Babits, részben Tsúszó Sándor hagyatékát kutatva – fel nem fedezi a maga számára. Nekik köszönhetően Joepardy szellemi öröksége ma már harmonikusan illeszkedik az aktuális irodalmi kánonba.

Az irodalom megújulása

Tízévente avantgárd

Az a megfigyelésem, hogy Kárpátalja magyar irodalmában tízévente felüti fejét az avantgárd. Mondhatnám úgy is, hogy cirka évtizedenként felmerül kis literatúránk állóvízéből (a posvány szótól egyelőre tartózkodnék) egynéhány elszánt, de játékos kis delfin, és veszettül elkezdik szétfröcskölni a vizet. Minek következtében a lassúbb járatú őshalak ijedten kapkodnak levegőért. Ám általában mégsem ők húzzák a rövidebbet, mert a delfinporontyok addig-addig pocskolják a lubickot, míg legelőbb ők kerülnek szárazra. Ott aztán már nem tudnak tovább viháncolni, így vagy visszacsusszannak az állóvízbe és óvakodnak a további vehemenciáktól, vagy keresnek maguknak egy másik vizet, tágasabbat, ahol kedvükre hajcihőzhetnek. »tovább

Kollégák a Tejmoziról

Ezen a helyen is szeretném megőrizni a kedves írótársak - Csobánka Zsuzsa, Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos és Závada Pál - kedves megnyilatkozásait a Tejmoziról (2011. szeptember.)

A Könyvről bővebben: •Tejmozi •

Amikor a madarak a vállamra szálltak

Voltaképp első igazi költeményeim...

 

Egy eddig számomra ismeretlen folyóirat internetes változatában rábukkantam néhány régi versemre. Bár előzetesen nem kérték közlésükhöz hozzájárulásomat, most megkeresésemre gáláns ajánlatot tettek – örömmel el is fogadtam. A publikáció érdekessége, hogy az 1978-79-ben írt verseim nagyjából az elsők azok közül, amelyeket ma is fontos darabjaim között tartok számon. Mondhatnám azt is, hogy bár ekkor már csaknem 5 éve publikáltam, mégis ezek tekinthetők voltaképpeni első költeményeimnek.

Magáról a lapról a következőket tudtam meg:

A Barátság című, Magyarország népei kölcsönös megismerését szolgáló kulturális és közéleti folyóiratot civil kezdeményezésként 1994-ben alapította Ember Mária és Mayer Éva azzal a céllal, hogy Magyarországon, ahol jelentős kisebbség él együtt a többségi közösséggel, a kisebbség történelmére, hagyományaira, kultúrájára vonatkozó ismeretek közlésével elősegítsék a különböző népcsoportok közötti megértést, elfogadást.

Ez nemes törekvés, jó helyre kerültek korai madaraim.

Irodalmi projektumok, webakciók

Projektumok és akciók

Idestova 12 éve annak, hogy írói és irodalomszervezői munkámat kihelyeztem az internetre. Nagyon itt volt az ideje, hogy a különböző webhelyeimen szétszórt szövegjátékaimat, webakcióimat, régebbi és újabb irodalmi projektumaimat valahogy egybeszedjem. Egyelőre csak egy részletes (de még nem teljes) link-jegyzék készült el, de feltett szándékom, hogy minden akciónak és projektumnak külön oldala lesz ebben a rendszerben, amelynek élére egy bemutatkozó és eligazító oldalt is elhelyeztem. Még építés-fejlesztés alatt áll, de már használható. Látogassátok: Balla D. Károly

---

nyárigumi

Tényekkel szembesültem

Futótűzként terjedt agyamban a hír: Elfogyott a Szembesülés! Aztán kiderült, hogy mégse. Viszont más is írt ilyen címmel regényt.

A minap fontos könyveim pécsi kiadójának honlapján az általános szerzői listát böngészve némileg meglepve láttam, hogy 2005-ben kiadott regényem elfogyott. Erről eszembe jutott, hogy a könyvnek saját honlaprendszeremben nincs méltó oldala, írói szájtomon csak egy elkezdett, csonka lap árválkodik, így legalább a régi, meglehetősen elavult rendszeremben szereplő oldalt igyekeztem kicsit felújítani. Így sikerült: Szembesülés. Ezek után két meglepetés is ért.

Az első, hogy tavaly ugyanezen a címen egy másik szerző is publikált regényt. A második: amikor az elfogyást újra ellenőriztem, most már a saját könyveim kiadói listáján, kiderült, hogy a regényem mégsem fogyott el. Visszamentem az összes szerző általános oldalára, s kiderült, elsőre elnéztem a dolgot: a fölöttem szereplő könyvre vonatkozó megjegyzést gondoltam sajátomnak. Így hát, kedves olvasóim, semmi pánik, a Szembesülés a kiadó honlapján a megfelelő űrlap kitöltésével továbbra is megrendelhető. Egyben -endő is.

(Természetesen a Tejmozi is megvásárolható.)

Kő és árnyék

Leendő könyvem egyre inkább előrevetíti szép színes árnyékát – a címlapon Csönge fotója, ő készítette az elülső borítót és a gerincet is, a kiadó ezek alapján állította össze a teljes kiterített borítót a vágóvonalakkal. A köny előzményeiről bővebben: Kő és árnyék.

Tsúszó Sándor-breviárium, I.

Megjelenőfélben van, illetve nagyjából-egészében már meg is jelent, csak forgalomba kerülése, úgy tűnik,  kicsit tsúszik. A Fészbúkon a borítót mindenesetre már közzétette tervezője. Izgalmas olvasmánynak ígérkezik, s nagy megtiszteltetés, hogy az összeállító-szerkesztő Hizsnyai Zoltán sziporkázó előszava után az én írásaimmal indul a könyv. Jelesül ezzel:

Tsúszó Sándor és a komplex létezés

Majd ha a kiadó a hivatalos megjelenést bejelenti, vagy legalább megjelenti a bejelenést, újra írok róla.

Olvasd ezt is: Hizsnyai Zoltán írása a könyv keletkezéséről

Hizsnyai Zoltán

Négykezes

November második hetében beindult végre a központi fűtés a kovácspataki házban, egy réteg ruhában lehet kószálni benne bármerre, ami az előzmények után a fényes luxus érzetét kelti. Igaz, a falakból, a padlóból és a plafonból helyenként még csövek, drótok és különböző profilvasak kandikálnak ki, ahol pedig nem, ott a vakolat hiányzik. Vagy ha az se hiányzik, hát rövidesen hiányozni fog. Egyszóval egy kedélyes, kellemesen felfűtött építési terület a ház. Az ember kezet mos, fertőtleníti friss kézsebeit, a régebbieken felfrissíti a kötést, lefújja a port a billentyűzetről, és már írhatja is a soros naplót.

A tervek szerint már régen keresztbe tett lábbal kéne üldögélni a fotelban, és csak arra lenne szükséges fokozott figyelmet fordítani, hogy a háttámlára helyezett nippek el ne mozduljanak. A tsúszást – néhány váratlan adminisztratív és technológiai mellékkörülmény mellett – kétségtelenül Tsúszó Sándor okozta. Az azóta talán már ki is nyomtatott nagyszabású Tsúszó-breviárium leadási határideje ugyanis épp egybeesett a kétkezi munka dandárjával. Kétkezi munka volt ugyan az előbbi is, két, ennyire különböző dolgot egyszerre csinálni mégsem volt egyszerű, de megment. Noha időnként kézzel-lábbal játszottam a négykezest. (Vö.: „noha” szlovákul „láb”)

Aki nem tudná, régiónk géniuszának megtestesítője, Tsúszó Sándor, a nagy hatású író, gondolkodó, képző-, beszélgető- és elhallgatóművész idén lett (volna?) száznégy és fél éves. A jubileumi könyv összeállítása közben – munkámat megkönnyítendő – megalapítottam a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központot (TSKDK). Mivel azonban jobb híján saját hatáskörben önmagamat neveztem ki a TSKDK örökös megbízott elnök-főigazgatójává, beosztottjaim viszont egyelőre nincsenek, az elvégzendő munka mégis teljes egészében rám hárult. Végül is a kazánház olyan lett, hogy elmenne egy sci-fi díszleteként is, és ráadásul olcsón ontja a drága meleget. Miközben paralel két breviáriumra való anyagot sikerült összegyűjtenem.

Alábbi nyilatkozatot a kétkezi munkák hevében adtam ki, mellesleg. Eddig senki sem közölte, és a könyvbe sem fért bele. Pedig igen fontos!

„A Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ nyilatkozatban cáfolta azt a képtelen állítást (amelyet tudtunkkal eddig senki sem hangoztatott), hogy Tsúszót a hidegháború éveiben ufók rabolták volna el. A TSKDK-nak a világmérető pánik megelőzését szolgáló állásfoglalása – a felborzolt kedélyeket lecsillapítandó – először is megállapítja, hogy az ufók, vagyis az azonosítatlan repülő tárgyak ember alkotta szerkezetek is lehettek, és nem kell őket feltétlenül kapcsolatba hoznunk a földönkívüliekkel, mint ahogyan azt a szóban forgó (máig fel nem bukkant) képtelen állítás sejtetni igyekszik.

A Kárpát-medencei Ufókutatók Világfóruma saját nyilatkozatában ezzel egyetértve leszögezi, hogy Tsúszónak földönkívüliek általi elrablását semmilyen megalapozott tényadat nem támasztja alá, annál több jel mutat viszont arra, hogy a költőóriást elragadó azonosítatlan repülő tárgyak azon szerkezetek közül valók voltak, amelyeket az amerikaiak a Roswell mellett 1947-ben lezuhant ufó roncsaiból rekonstruáltak. A roswelli ufó pedig – amint az később bebizonyosodott – nem volt más, mint a szovjetek által zsákmányolt második világháborús német titkos fegyver, a Horten 229-es sugárhajtású gép. A furcsa szerkezet személyzete négy, dr. Mengele közreműködésével kitenyésztett mutáns gyermek volt, és Sztálin parancsára vezérelték távirányítással az Egyesült Államok fölé, hogy ott Orson Welles tömegpánikot okozó 1938-as rádiójátéka mintájára tömeghisztériát keltsenek, a mutáns gyerekek azonban elbabráltak valamit a vezérlőpulton, aminek következtében a náci ufó földnek csapódott.

Tsúszó Sándort 1954-ben tehát korántsem földönkívüliek ragadták orvul magukhoz, hanem az Egyesült Államok kormányának megbízásából rabolta el egy Horten 229-es kötelék, mégpedig azért – és a földönkívüliek csak itt jutnak némi szerephez az emberrablásban! –, mert Eisenhower elnök úgy ítélte meg, hogy hazánk nagy szülöttének jelenléte nélkülözhetetlen azon a megbeszélésén, amelyet február 20-ról 21-re virradó éjjel a kaliforniai Edwards légi bázison folytatott a földön kívüli civilizációk képviselőivel.

A Tsúszó Sándor földönkívüliek általi elhurcolásával kapcsolatos (szárnyra kapni készülő) alaptalan híresztelést – amelynek nyilvánvaló célja az idegen civilizációk otromba bemocskolása – a Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ határozottan cáfolja, és a Tsúszó-tisztelők bölcs önmérsékletében, elhivatottságában és jó szándékú világra nyitottságában bízva várja a nagy idők további eljövetelét.”

És akkor még az ezerliteres pufferről, a komputervezérlésű kazánról, a három regulátorról, a négy szivattyúról és a számtalan szelepről, szerelvényről, hő- és nyomásmérőről nem is beszéltünk!