Virtuális élőlánc József Attila szobra körül

élőlánc József Attila szobra körül | Az írónak néha meg kell szólalnia a virtuális térben. Főleg, ha legkedvesebb költőjét háborgatják Duna-parti nyugalmában. Íme hát, egy jó laptop kezembe kerülvén meg is fogalmaztam a tiltakozásomat, amely majd a Google segítségével nyer teret:

Balla D. Károly tiltakozása a budapesti József Attila-szobor eltávolítása ellen - internetes akció

Magyar országgyűlési képviselők a budapesti Kossuth tér teljes átalakítására vonatkozó határozati javaslatot nyújtottak be. Elképzelésük törvényerőre emelkedése esetén vissza kellene állítani "a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát" - ez többek között az ott található közismert és közkedvelt József Attila-szobor eltávolítását is jelentené.

A magam módján ezúton internetes akció keretében indítom el tiltakozásomat az ellen, hogy a több mint 30 esztendeje „a rakodópart alsó kövén” békésen üldögélő kedves költőmet valamely idióta politikai felforgatótevékenység keretében méltó helyéről elmozdítsák.

December 3-áig teljes intenzitással folytatandó tiltakozó akciómnak azzal kívánok nyomatékot szerezni, hogy a Google keresőben publikációimmal elfoglalom a bizonyos keresőkérdésekre adódó találati listák élmezőnyét. Tervem: elérni azt, hogy javarészt e tiltakozás szövegei jelenjenek meg a következő keresőkifejezésekre:

• virtuális élőlánc
• élőlánc József Attila szobra körül
• Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen
• József Attila szobra

Akciómhoz bárki csatlakozhat, tiltakozásom szövegét és emblémáját szabadon terjeszheti, népszerűsítheti, megoszthatja vagy újraközölheti - roppant fontos, hogy mindez az oldalamra mutató link megadásával történjék (ha mód van szöveges link elhelyezésére, az a fentebb megadott keresőkifejezések valamelyike legyen!). Örömmel fogadok továbbá minden híradást, említést, akár csak egy puszta linket is. 

Oldalaimon időről időre beszámolok Google-eredményeimről, vagyis arról, élőláncom szemei megjelentek-e a találati oldalakon.

Az akció emblémája:

József Attila laptoppal a Duna parton

Novella készül

Novellát írok. Cs.I. legutóbb egy igen jópofa történetet mesélt, s annak főszereplőjére részben ráillett (volna) egy-két vonása egy korábban teremtett alakomnak, Kállay Labord nevezetűnek. Kisprózát mostanában nehezen írok, magamtól nem is igen szánom rá magam, ez is felkérésre készül: a neves hetilap kér novellát karácsonyi számába.

Vonatjegy

Ezt a novellát a feledhetetlen, kedves, nagyon szerethető és sokunk bánatára sajnos nemrégiben eltávozott Békés Pállal, a sokoldalú íróval, műfordítóval, kedves barátunkkal közösen írtuk 2007-ben. Az ötlet az enyém volt: egy olyan írói projektumot dolgoztam ki, amelyben a két szerző nem folytatja, hanem kölcsönösen „körbeírja” egymás szövegrészét. Egyikük elkezdi egyetlen mondattal, a másikuk „becsomagolja”: elé is és utána is ír egy-egy bekezdést. Újra a kezdő következik, és a már kész szövegrész elé és mögé egyaránt új szövegeket illeszt, a következő lépés pedig újra a másiké: „hátra” és előre egyaránt folytatja a történetet. Ötletemre Pali azonnal helyeslőleg reagált és kisvártatva, egymásnak küldött emailek formájában öt lépésben meg is írtuk ezt a novellát, a szöveg alakulását az érdeklődők az interneten, webnaplóm oldalain követhették nyomon. Nyomtatásban most jelenik meg először – én ezzel adózom a pótolhatatlan írótárs emlékének. Közös novellánk újraolvasása egyben meg is lepett azzal –  és ez a legszebb az egészben –, hogy  immáron fogalmam sincs, melyik szövegrész melyikünktől származik. – BDK

Aki már olvassa

És van, aki már olvassa:

Invitálás:

Tejmozi - Online könyvbemutató

Tejmozi gerinc

Van, aki már le is fotózta:

Tejmozi a kezemben.

Az ember akkor érzi a könyvét megjelentnek, amikor első darabját kezébe veszi. A Magvető néhány szerzői példányát ma hozta meg a posta.

Tejmozi: harmadik regényem

A Szembesülés megírása után úgy éreztem, megírtam főművemet, ezt meghaladni már nem lesz erőm, időm, képességem. Új regényemről sem gondolom, hogy irodalmiságában súlyosabb lenne a Szembesülésnél. Ám az olvasói és szakmai sikere alighanem jóval nagyobb lesz.

NAPLÓ könyv

Hangütésében, meseszövésében erőteljesen elüt két korábbi regényemtől. Ha azokat posztmodern trükkregénynek ítélte a szakma, akkor ez hagyományos, akár történet-központú prózának is nevezhető. Ugyanakkor megírásának előzményeit tekintve mégis egy ízig-vérig posztmodern interakcióból nőtte ki magát.

A Magvető Kiadó honlapjának kötetemet bemutató oldaláról már egy szövegrészletis elérhető .pdf formátumban, olvasóimnak kedveskedve itt alább is közreadom – néhány mondattal megtoldva. Másik érdekesség, hogy a Magvető Facebook-oldalán a kiadó megosztotta a BDK Onlinra feltett posztomat, amelyben azon tűnődöm, hogy mi legyen a könyv fülszövege, s a szerkesztői javaslatok mellett néhány saját ötletemet is bemutatom: Mi legyen a Tejmozi fülén? A kérdésre a kiterített borító ad választ.

Az egészen korai fényeket és a szünidős egyetemista lányokat kedvelte leginkább apám. A modellek hajnalban érkeztek felvillanyozva, izgatta őket a szokatlan feladat, csitítani kellett őket, hogy minket fel ne ébresszenek; erre aztán megjátszott buzgósággal kezdtek óvatoskodni, lábujjhegyre álltak, suttogtak, de a surranásaikkal és sistergésükkel keltett zajok mintha még élesebbek, vagy legalábbis izgatóbbak lettek volna a természetesnél, betöltötték a teret. Én ilyenkor már ébren voltam, megállapítottam, süt-e a nap, s ha úgy véltem, hogy igen, akkor kivártam, míg a lányok apámat követve betipegtek a műterembe, megitták kávéjukat, amivel a mester kedveskedett nekik, aztán levetkőzve várták, hogy beállítsa őket a megfelelő pózba, s amikor az alig hallható muzsika első foszlányai a frissen felnyitott festékes tégelyekből áradó illattal szinte egyszerre szűrődtek be hozzám, kikeltem ágyamból.

Csak résnyire kellett nyitnom az ajtómat, és máris ráláttam a szembülsőre, a műterem tejüveggel berakott ajtajára. Apám roppant kényes volt a fényre, azt mondta, arra is szüksége van, amennyi a délre napsütésben úszó előszobából érkezik. A tejüveg szépen szórja a fényt, ezt tétetett a tetőablakba is, ettől vált a műterme szemet bántóan ragyogóvá, odabent ő is egyfolytában hunyorgott, de épp ezzel az összecsippentett szemével látta olyannak a világot, amilyennek szerette: a tárgyakat eltúlzottnak, saját kontúrjaikon túlcsordulónak, a színeket vibrálónak, egymásba rezgőnek, a viszonyokat valószerűtlenségükben feltárulkozónak.

Én nem ezt a túlexponált valóságot kerestem, egészen más miatt tapadtam a tejüvegre.
Torkomban dobogó szívvel, lélegzetvisszafojtva figyeltem, apám hogyan instruálta, miként állította be modelljeit, tucatnyi különböző pózt is kipróbálva. A lányok leültek és lábujjhegyre álltak, guggoltak és könyökre dőltek, emelték, nyújtották karjukat, hajlították, keresztbe tették lábukat, oldalt fordultak vagy szemből, lebbent a hajuk, domborodtak fent és lent, elöl és hátul, mígnem aztán mozdulatlanná váltak. Apám felhangosította a gramofont, és én meredhettem vállra és combra, kebelre és ölre, képzeletben egészítve és élesítve ki a fényes tejben úszó részleteket, visszaidézve vagy továbbforgatva azt, amit láttam vagy látni szerettem volna. Egy idő után már bennem pergett a film, én vetítettem rá vágyképeimet a matt felületre, így hatoltam be a műterem elzárt világába, így férkőztem közelébe titkoknak és tilalmaknak, meztelen nőknek – és apámnak.

Mígnem egyszer, amikor legmélyén lebegtem teljes révültségemnek, anélkül, hogy a zene félbeszakadása ezt előre jelezte volna számomra, váratlanul felhasadt a mozivászon, és meztelen testére öltve apám egyik ócska festékes köpenyét elő nem lépett a csodák országából a legszebb tündér. Vastag ajkával hangtalan szót formált, köszönést talán, és amint a szemembe nézett, fájdalmas átlényegülést éltem át, amelybe egyaránt belesűrűsödtek hajnali szorongó óráim és a megkönnyebbülés felszabadult percei. Ott és akkor semmisült meg az apja titkaira sóváran áhítozó fiú, és állt talpra a büszke férfi. A kamasz elpirulva lesütötte volna szemét és szégyenében se moccanni, se szólni nem tudott volna, de a férfi nemcsak hogy állta az egymástól távol ülő szemek átható fekete tekintetét, hanem…

Nagyításhoz katt a képre:

több Tejmozi

Egy magánzó vallomása

Kívülállónak lenni kétség kívül a legkényelmesebb állapot. Sok munkám van abban, hogy idáig juthattam. Erről egy 2005-ös interjúmban beszélek, amelyet a Pécs TV készített velem Szembesülés c. regényem pécsi bemutatója alkalmából. Hogy eléggé okosakat mondok-e, ezt nem tudom, de hogy itt is őszintén beszélek, azt bizton állíthatom. ...A zöldövezetbe helyezett könyveimről készült felvételek viszont mutatnak bizonyos képi dilettantizmust... Íme az interjú videója (a hangot tessék felhúzni!):

forrás

>>több interjú

Kisfilm - novellámból

Rábukkantam egy kisfilmre, amelyet A sínek fölött című novellám nyomán vizsgadolgozatként készítettek a Sapientia Egyetem Fotó, film, média szakos diákjai. Lazán kötődik az írott szöveghez, de felirata szerint mégis az én munkám ihlette. Érdekes adalék ahhoz a novellámhoz, amely eredetileg a Pánsíp Szalon  belső pályázatára készült egy Penckófer-fotó alapján. A képi élmény így vált előbb szöveggé, majd újra vizuális művé. Íme:

Eredetileg lásd ezen az oldalon.

A novella szövege, ha jól emlékszem, először valamelyik UngBereg-antológiában jelent meg, aztán lehozta a Lyukasóra, bekerült Világvége c. kötetembe, és írói oldalamon is olvasható: A sínek fölött.

Ellengondolkodás

A tanítványommal, akit hetente egy alkalommal másfél órán át részesítek műveltségi okításban, azt a gyakorlatot alakítottuk ki, hogy az első félórában én „adok elő” valamit saját kútfejemből (erre előzőleg persze rákészülök), aztán pedig ő tesz fel az elmondottakkal vagy valami egészen mással kapcsolatos kérdéseket, ezekre cirka 30 percen át igyekszem kimerítő válaszokat adni, az utolsó félórában pedig közösen utánanézünk annak, ami tisztázatlan maradt. Legutóbb Arany János balladáiról beszéltem neki, de láttam rajta, alig várja, hogy ezen túl legyünk, és ő kérdezhessen. Nekem is szegezte azonnal, az hogy lehet, hogy nekem egyáltalán nincsenek példaképeim, és különben is, mit értek azon, hogy ellengondolkodás? Mondjak példákat, mert nem érti.

Mindez persze azért kérdezi, mert olvasta Példaképek nélkül című kis esszéfélémet, és már az első mondat kiakasztotta. Ő mást sem hall, mint hogy kikről kellene példát vennie (szülei szerint rólam is; mint kiderült). Elüthettem volna annyival a dolgot, hogy „Na látod, éppen az az ellengondolkozás, ha az ember ellenáll ennek a nyomásnak, és nem választ példaképet”,  de ennél azért részletesebb választ adtam, igyekeztem késő-kamasz hevességéhez igazítva részletesen kifejteni, mi a rossz abban, ha az ember mások által kialakított sémákat követ. Különbözni jobban szeretek, mint hasonlítani, zártam le régebbi aforizmámmal az érvelésemet, s mielőtt rákérdezhetett volna bármire is, áttértem az ellengondolkodásra: hogy mit értek én ezen, és milyen saját példáimat tudnám rá felhozni.

Hirtelenjében három esete jutott eszembe ellengondolkodásomnak.

Az első friss példa: miután a Magyarországgal szomszédos országokban úgy tartják, hogy az ott élő kettős állampolgárságú lakosok veszélyeztetik az adott ország belbiztonságát, én megfordítottam a kérdést, és némi ellengondolkodással arra jutottam, hogy a határon túli szavazók éppenséggel Magyarországra nézve jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot. Igen, ezt is olvasta, de nem ért vele egyet. Helyes, mondtam, eggyel több érv a szüleivel szemben, hogy mégsem kell rólam példát vennie.

Másodjára egy régebbi irodalmi projektumom jutott eszembe. Részletesen elmondtam, hogyan gombolyítottam visszafelé a gondolatok fonalát, amikor Pilinszky két szonettjét egy hosszú alkotói folyamat végtermékeként mesterszonetteknek tekintettem, s miként próbáltam a feltételezett, a költő által meg nem írt megelőző 14-14 szonettet megírni, teljesen szembemenve a megszokott gyakorlattal, amikor is az egyes szonetteket alakítja úgy az alkotó, hogy végül a kezdősorokból összeálljon a mesterszonett – én ellenkezőleg gondolkodtam, a következményből kiindulva hoztam létre az előzményeket. Hú, ez tetszett neki.

Amíg lapozgatta A Pilinszky-projektum című kis kötetkémet, én a harmadik példán törtem a fejem, vajon mikor is gondolkodtam visszafelé.  Be is ugrott egy még régebbi eset, s naplókönyvemből felolvastam neki ezt a kis szösszenetet: Elvesztettek az okmányaim.

Tanítványom arcára széles mosoly ült. Nem lehettem biztos abban, vajon tetszik-e neki az ellengondolkozásom, vagy csak egyszerűen kinevet.

Példaképek nélkül

De mi volt a kérdés?

Van fent a neten egy írásom, amelyre ha rábukkanok, mindig okoz kis bosszúságot. Hogy ennek mi a fő oka, azt elég részletesen megírtam naplómban (többek között a címét is megváltoztatták önkényesen),  az „irodalomtörténeti” vonatkozásokkal itt most nem is akarok foglalkozni, csak annyit említek meg: a kis esszé-szerű önvallomás körkérdésekre adott válaszként született – de a kérdések sehol nem szerepelnek az adott folyóirat adott lapszámában, és énnálam sem maradtak fenn – így nem tudni pontosan, mire is reagáltam, s elég zavaróak a szövegben a kérdésre való visszautalások. Annyi következtethető ki, hogy az első kérdés a család és a történelmi múlt, a második pedig a szellemi elődök és példaképek szerepét firtatta. Amit ezzel kapcsolatban 12 éve leírtam, azt ma is érvényesnek gondolom, ezért most pici utómunkával akkori írásom második részét önálló cikké formáltam és feltettem ide: Példaképek nélkül.

Pilinszky-marketing

Pár napja tettem szóvá jogtalan közléseket, amikor is verseimet nagy mennyiségben átvették ismeretlen bloggerek, ráadásul úgy festett, mintha én lapjuk szerzője lennék: a forrásmegjelölés hiányzott (és persze engedélyt sem kértek a közléshez). A mostani találat abban különbözik, hogy A kufár c. versem olyan ismert társadalmi szervezet honlapján szerepel, amely ráadásul jónak gondolt célért küzd. Feltüntették az első megjelenés helyét, és a közlés sem öncélú: soraimat egy vitaindító elé tették, mintegy mottóul. Ilyen publikáció ellen nincs kifogásom, sőt, érdekesnek találom, hogy  szonettem ilyen marketing-kontextusba került,  inkább örülök neki, mint ahogy annak is, hogy találatom apropóján itt is újraközölhetem a verset, felhívva olvasóim figyelmét legnagyobb költői vállalkozásomra, a Pilinszky-projektumra (amely nagyjából visszhangtalan maradt, s amely egyik darabja az alábbi). »tovább